– Csúnyán elhízott a feleségem. – mondja Pál, de nem panaszkodva, inkább csak úgy tényszerűen. Mert hát mit is tehetne. Panaszkodni mégsem panaszkodhat, mégiscsak a felesége, akit szeret. – Zavar, zavar, de nem mondhatom ezt meg neki, ha egyszer a feleségem. – magyarázza.
– Drága, jó férjemet tavaly temettem el, úgy szerettem, főztem neki minden nap, csülkös bablevest, azt kért reggelire a drága, meg palacsintát, ötvenet is meg tudott enni,… jaj, meghalt, úgy szerettem – sírdogál Marika.
– A férjem elalvás előtt mindig olvasott az ágyban. – meséli Andrea. Nem tudtam elaludni, úgy idegesített a kislámpa fénye. 20 évig nem aludtam rendesen, de hát mit mondtam volna neki?! Hogy kapcsolja le? Hogy ne olvasson? Aztán elváltunk, mert egyik este odavágtam a kislámpát a földhöz. Ripityára törött, ezért…
A fenti példák túlzásnak tűnhetnek, pedig igaz történetek. Pálnak kövér a felesége, de nem szól neki, mert „szereti”. Marika halálra etette a férjét, mert „szerette”. Andrea 20 évig rejtegette a „szeretetét”, amit aztán nem csak szegény kislámpa bánt a végén.
Miért nem mondjuk meg párunknak, hogy zavar, hogy kövér, miért főzzük meg neki a kedvenc ételét, akkor is, ha tudjuk, hogy ártunk vele, miért nem szólunk, ha valami bánt minket?
Miért viselkedünk így?
Nem akarjuk megbántani a másikat.
Nem akarunk vitázni, veszekedni, állandóan zsörtölődni.
Nem akarjuk, hogy fejünkre olvassák cserébe a saját hibáinkat.
Nem tudjuk, mikor és hogyan adjuk tudtára párunknak, hogy zavar minket valami.
Fenn akarjuk tartani a látszatot, hogy kapcsolatunkkal minden rendben van.
Félünk párunk reakciójától.
Röviden: mert jól szeretni nehéz.
Egyszerűbb nem csinálni semmit, meg sem próbálni változtatni azon, ami pedig nyilvánvalóan rossz sok esetben mindkét fél számára, és homokba dugni a fejünket. Nem látunk előre, csak rövid távon gondolkodunk, és nem látjuk be, hogy vitatkozni is nehéz, de még mindig jobb, mint mondjuk temetést szervezni ( na és persze szegény kislámpa… :)).
Hogyan és mikor mondjuk el párunknak, ha valami nem tetszik nekünk?
Az időzítés ugyanolyan fontos, mint a tálalás. Ha rosszkor és rosszul mondunk valamit, nehezen helyrehozható hibát követünk el.
Időzítés
A legjobb talán, ha tudatosan szánunk arra időt, hogy kibeszéljük a problémákat. Ismerek egy házaspárt, akik bevezették „a hét fekete óráját”. Minden héten egyszer leülnek 60 percre és elmondják egymásnak, szerintük mi nem működik jól, min kellene változtatni. Nincs harag és sértődés, hiszen mindketten tudják, hogy ezzel megelőzhetik azt, hogy a sérelmek felhalmozódjanak. A mérgüket, sérelmeiket nem viszik át a következő hétre.
Mód
Fontos, hogy amikor kritikát fogalmazunk meg, úgy tegyük azt, hogy ne a személyében sértsük meg a másik felet. Tudnia kell, hogy nem őt nem szeretjük, hanem azt, hogy mondjuk dohányzik és pont azért szeretnénk, ha nem dohányozna, mert szeretjük őt.
Jó, ha tudjuk, hogy a kritika mindig azonnali szeretetéhséget vált ki a megkritizált félből. Így aztán lehet, hogy pont az ellenkezőjét váltja ki az, amit mondunk, mint amit szeretnénk. Ha párunk tömi magába a lekváros fánkot és mi emiatt elkezdünk veszekedni vele, lehet, hogy még több lekváros fánkot fog enni, hogy kompenzálja a szeretethiányt, amit a kritika miatt érez. A felnőttek amúgy is sokszor olyanok, mint a gyerekek. Azért rosszalkodnak, hogy foglalkozzanak velük :).
Időzítés, mód és nem a sérelmek gyűjtögetése, felhalmozása, hanem mihamarabbi kibeszélése. Ilyen egyszerű elmondani, hogyan is kell jól szeretni :). Próbálják ki :)!